kész passz

Mondjuk legyen a neve Veronika. Veronika, aki a padon ül. Nem, ő nem az a fajta Coelhos lány, aki egyszer csak ott ülve ráébred az élet szükségszerűségére, arra a tényre hogy élni kell, élni muszáj sőt talán élni jó. Veronika csak Veronika. Aki ül. Egyszerűen. Órájára tekint. Délután kettő. Keresztbe vetett lábakkal, olvas. Egy említésre sem méltó könyvet. Bár nemis. Egy könyv mindíg említésre méltó, maximum gyenge. Úgyhogy ez a könyv tartalmát tekintve egy szerelmi könyv. Egy felnövést megcélzó könyv. Ezt a könyvet, emlékszik, Ő vette le otthon a polcról. Jókai mellett ült. És ő levette. És most Ő ül. És olvas. Belemerül. Nem is érzékeli a körülötte levőket. Jobb is. Nem kéne azzal szembesülni, hogy ő a külvilágba merül, emberek sokaságát kémleli s őt nem lesi senki. Mert Veronika egyszerű. Hisz ő csak egy padon ül. Mindezt még mindig. Hat órával késöbb. Egy negyed nap. Ennyi idő alatt mások világot váltanak meg, megint mások veszekszenek és kibékülnek, futnak egy jót, alszanak, pénzt keresnek, vacsorát főznek. Ennyi időt alatt emberek tucatjai ismerkednek, és beszélgetnek, S vele nem beszélgetett senki. Nem ismerkedett senki. Ennyi idő alatt a pad másik fele érintetlen maradt. Az önállóság, bocsánat ülőség mintaképe. Hisz Ő még ennek tudatában sincsen. Mert a betűkben és a fejében lévő főhős és szerelme számára a világ. Este tíz. Az utolsó bekezdés. És a vége felirat. Finoman ráhajtja a kemény hátlapot a történetre. Körbenéz. Megérkezik. Csak azt nem tudja hova. Nyolc óra alatt odabent több lett, idekint kevesebb. S tudja ez így megy. Mindíg mikor leül arra a piros padra. Vajon, most ez motoszkál benne, van-e ennek értelme. Örül az új főhősnek. Tudja ő elkiséri, ha majd feláll, buszra vár. Ő ott lesz. De a buszon mellé nem ülhet.
Veronika egyszerű. Egyedül ül a buszon is. Ő az a fajta ember, aki mosolyog, ha tolakodnak. Elfordítja fejét, ha civakodnak.  Vállal neki mennek az utcán. Megbékél. Mindenki azt hiszi árnyékként él.
Pedig ő az aki igazán él.
Csak ezt nem láthatod.