kiwi

Az álomvilággal az az egyetlen baj, hogy arra ösztökél legyen csukva a szemed. Na azzal meg az a bibi, hogy úgy nem lehet közlekedni, mert neki mész minden szir szarnak. Lemaradsz mindenről. Akkor nyilván az a megoldás, hogy kinyitod a szemed. Ott meg az van, hogy neked mennek a csukott szeműek. S meglátod merre  kóricáltál, míg aludtál. Sehogy sem jó.
Mindennek meg van a maga helye s ideje. Ez a kedvvel élőknek nem igazán ízletes mondat. Nekem is keserű.
Na megízesítjük.
Úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy. Sutba a csukott szeműekkel. Kukába az eddigi kóricálásokkal. Majd én kinyitom, becsukom ahogy akarom.
Az elképzelés megvalósul.
Mázlimra önfejűség. Fantasztikus intuitív alkati megoldás.
Nincs késő és nincs korán. Amit elvesztegettem azt megvesztegetem.
Na valóban élet artista. Nagyon mozog a kötél. Mekkorákat bukfencezek a szakadék szélén. Mégis mindig átérek. Miért vagyok annyira biztos ebben?
Mert egyszer már eljátszottam. Álomvilágban. Most eljátszom a valóságban.
Figyelem! Nincs de.
Figyeled, hogy nincs?

Köszi .S ! :)

anyu érted már?

Egyszer kiskoromban kirándulás alatt elvesztünk tesómmal. A János hegyi kilátó volt a cél, ahová két úton lehet eljutni. Az egyik egy hangulatos kis ösvény, a másik meg a szuperül lebetonozott, asszem' autók által is használt 'fő' út. Na hát kitalálható, hogy Én melyik úton is akartam elindulni testvéremmel együtt. Sajnos anyu más véleményen volt. Mindenki makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, aminek következménye az lett, hogy Ő balra, Mi jobbra indultunk el. Elszántan tettük meg azt az ösvényt, mégis határozatlanul. Aztán mikor felértünk anyut sehol sem találtuk. Kétségbeestem. Nem volt bennem türelem, nem volt győzelem csak a nagy nagy bizonytalanság. S a hiány. Eszünkbe sem jutott , hogy anyu azért nincs még ott, mert az Ő általa választott út hosszabb, mint a Mi kis kaland túránk. Félelemtől vezérelve elindultunk vissza, oda ahonnan indultunk, hátha összetalálkozunk. De leérve ismét semmi. Akkor már valóban elveszve éreztem magam, S hibásnak, miért nem tudtunk kompromisszumot kötni. Újra neki, ezúttal a 'fő' úton. Fogalmam sincs mennyi idő telt el ezalatt, arra  viszont emlékszem, hogy  egyszer csak szembe mentünk egymással. Anyun is a félelem látszott, s a nagy megkönnyebbülés mikor ránk talált. Később elmesélte, hogy Ő is ugyanazt a teóriát követte mint Mi.S lelkünkre kötötte, hogy soha többet nem teszünk ilyet. Talán arra gondolt, soha többé nem megyünk külön úton. Talán arra hogy soha többé nem ingunk meg a választásainkat követően. Bármelyik is , ne gondold hogy pár évre rá nem kerültem hasonló kalamajkába. Hogy nem követtem el újra ezt a 'hibát'' s nem indultam el az általam választott úton. Persze más volt a díszlet, mások voltak a körülmények de a történet ugyanaz. Egyetlen különbséggel, hogy tartottam magam a döntésemhez. Amikor célba értem, nem fordultam vissza. Nem estem kétségbe, nem foglalkoztam megbánással. S nem számoltam a -mi van ha? -  elvvel. Szerencsére a hegy végül megtalálta Mohamedet. S szerencsére nem lett belőle leszidás, csak megnyugvás, s a feleszmélés , hogy van aki tényleg tanul a hibájából.
Nehéz lehetett akkor anyunak, valóban egy egész kerületet át kellett fésülnie hogy rám találjon, de az Ő szemével nem látom ezt a storyt csak az enyémmel. Nekem is tapasztalat és neki is.
 Most már világosan látom, hogy ha kell elindulok kétszer ugyanazon az úton, megteszem azokat a lépéseket amiket egyszer már eljátszottam, de a végeredmény garantáltan más lesz.
Nem tudsz elveszni, csak akkor , ha valóban képtelen vagy kitartani magad mellett. S nem számít ki hisz elveszettnek, akkor amikor Te tudod hol is vagy valójában.