Az önkifejezés önkielégítés

Elfogadni az elfogadhatatlant.
Megérteni a megérthetetlent.
A kisugárzás a kép. Ahogy a szem a lélek tükre.
Valóban hiúságról van szó, ha azt szeretnénk hogy tetszünk másoknak, vagy ez egy egyszerű emberi magatartás? Olyan világban élünk, ahol már az a norma ha másokhoz méred magad?
Nos nehéz. Ha zenével a füledben bandukolsz akkor igazán magad lehetsz, bár lehet hogy kizárod a külvilágot. Nem baj. Ha ez a külvilág a megmérettetés erejével párosul, akkor köszönöm nem kérek repetát. Ahhoz hogy kiegyensúlyozottnak mondjam magam, tudnom kell elhatárolni magam másoktól, és tudnom kell mi az amit képviselek, ha képviselek bármit is egyáltalán. Képviselni nem kell, maximum magadat. Tisztában lenni kell, mi több kötelező ha boldogulni akarsz. Ha ez meg van akkor kellemes csalódásokban lesz érzed, és elkerülöd azokat a benyomásokat, amelyek negatívan befolyásolnak, s akkor már nem érzed magad kevesebbnek ha az utcán végig mérnek, vagy ha éppen nem. Mindenkinek ideál, mindenkinek irigység, mindenkinek büszkeség. Az hogy milyen körben, milyen mértékben embere válogatja. Hát válogassa. Azért teheti, mert a társadalom szerves részeként vannak igényei, vannak elvárásai , aminek valaki megfelel s valaki nem. Nekem is lészen ilyetén "listám" amihez hű vagyok, és csavar, ettől vagyok hű magamhoz. Csak hidd el, hogy megérdemled azt amire vágysz, úgyhogy hiúság kizárva. Hisz azáltal hogy másoknak tetszem magamnak tetszem. A tyúk vagy a tojás esete. Teljesen mindegy. Van tyúk. Van tojás. Vagyok Én és van a személyem. Kiváltok szeretetet, ellenszenvet, közömbösséget,őrületet. Megosztok. Mert vagyok. Mert látnak.
Úgyhogy kisugárzás. Úgyhogy kép. Úgyhogy lélek.
Úgyhogy Judit

És akkor finishbe érkeztünk....

Vágás. Ragasztás. Emésztés. Relaxálás. Varasodás. Gyógyulás. Írás.
A péntektől lezajló események. Nem hatalmas mély eret érintő sérülés csak felületes, lüktető bibike.
Letelt a gyakorlat. Az utolsó nap a legmozgalmasabb, mert már rákészülsz, és mások is érzik, hogy utoljára csinálod végig azokat a dolgokat, amit addig nap, mint nap, mint nap. Ilyenkor az ember akaratlanul is pörget. Eseményeket. Magában. Hiszen ez korszak, 4 hét, rövid intervallum, de változást hoz, ha figyelsz. Én kaptam , mert résen voltam. Elköszönés körbe, hála ezrével, utolsó jó kívánságok, és szépen kisétálsz, lesétálsz, és érzed, hogy miután kilépsz a kapun, már erősödtek az úton a jelek, és megrémülsz, meghatódsz hogy ismét előre léptél, valami még hatalmasabb irányba, amit az emberek felnőttségnek neveznek.
Ritka számban menő riadt érzés, ilyenkor roppant kicsinek érzem magam. Nehéz elkezdeni is, de tudatosan végig csinálni, és elérni a célt borzongató. Mikor kiléptem el se hittem, és most már pár nap elteltével nincs is semmi gond, mert már belelendültem egy másik helyzetbe, illetve vissza zökkentem az életembe, de akkor ott, olyan volt mintha egy új világba csöppentem volna. Azt hiszem ez is a megélésnek egy módja, egy igen intenzív módja, ahogyan kéne a mindent tenni. Gondolnám ezt, ha nem érezném ha így élnék ennyire lüktetően rohamos idő alatt elfáradnék.
S lám lám megint egy felismerés. Nem kell mindig a maximum, mert akkor nincs idő feltöltődésre. Érezni kell mikor kell igazán belevetni magam ezerrel a helyzetekbe, és mikor kell csak szimplán rákészülni.
Na tessék; Jucuska egy megfontolt egyén szerepében tisztelgő , folyton újratöltődő elem.