Mindenki abba kapaszkodik amibe tud.
Aztán hogy ezután már megint azt mondom-e, hogy nem túl előre látó reménységes poszt lett, azt nem tudom, bocsánat hogy nem is érdekel. Félre is teszem már ezt a kedv magot.
De tényleg. Látom hogy nem az űrben vagyunk, hisz nincsen súlytalanság, ellenben van gravitáció, ami ha tetszik ha nem, a földön tart minket. Vagy izé lógunk, kapaszkodunk objektumokba, meg emberekbe, gondolatokba, felfogásokba...na érted hogy mindenbe, hogy ne zuhanjunk. Mert zuhanni nem jó. Olyan ez mintha az álom lenne a valóság első számú verziója. És nekünk kell a fejben megalkotott verzió. Épp ezért érthető, sőt megbocsájtható az izomlázig való szorítás.
Bár csak a hecc kedvéért megnézném mihez kezdenénk a kapaszkodás nélküli lét elméletben. Abban a lebegésben, persze nem tudatmódosító szerek által, hanem pusztán egyénre szabott agyi elgondolásokban.
Szülne egy két érdekeset.
Addig míg ez nem történik, marad a jelen felállás. Az hogy valaki ír valaki meg olvassa. Valaki zenél valaki hallgatja.
Szépen követjük egymást vertikálisan és horizontálisan. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.
