klasszikus

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztgetjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytanakodunk. És szívünk hüledez.
-Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
-Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
-Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan, jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.

...

Döntések , realizált helyes út, az idő, és a felismerés, hogy mindig, egyre és még inkább könnyebb, míg nem egy napon azt veszed észre, hogy valami miatt, nem bírod tovább, és pokoli nehéz lesz. Kibírhatatlanul és szüntelen.
De talán lesz egy következő nap.
És talán egyszer már csak egy picit fog fájni. Vagy talán felnőssz a feladathoz, és egyáltalán nem.
De a ma, azért még ma.

tökéjt

Partra vetett hal.
Annyira nem fogok többet írni, annyira jó ideig többet nem, míg jó ideig nem, többet, mert annyira off, hogy
partra vetett hal.
Pedig annyira mondanám, annyira sokat, néha közölném, sokat néha annyira, de nem, mert
partra vetett hal.
Mert minden pont ott van, annyira ott, ahol nem kéne, lenne máshol, pont nem ott, annyira nem, mint egy
partra vetett hal.