Bármire képesek vagyunk hogy szeressenek minket. Egy ölelésért, egy csókért, egy régen várt szóért a fél karunkat odaadnánk.
Trásas lényként akármivel megküzdünk. Ha kell önmagunkkal is, hogy legyőzzük az agyat a szívért cserébe. Pár pillanat amire mindet felteszünk. Csak ez éltet. Csak ez hajt. Háttérbe szorítjuk az önbecsülést, a józan észt. Nem tanulunk a hibákból, nem olvasunk a jelekből. Mert belehalhatunk.
Ha olyan kör közepén állunk, ahol a körbevevők száma elenyésző kisebb az átmérő, megfulladunk, ezért tágítunk, odavonzuk, azt akit a valós énünk a hátunk közepére se kíván. Csak sűrítünk. Észre sem vesszük hogy ezalatt kizárjuk azt aki őszíntén és tisztán közeledne. Mert már rég elvakultunk.
Félünk. Rettegünk. Szorítunk. Sokszor pofára esünk. Felállunk. Leporolunk. Tovább nyelünk.
Hol a határ????
Meddig élünk vegetálva? Meddig ámítjuk a világot? S meddig csapjuk be önmagunkat?
Meddig mondod: hogy Te csak szeretni akarsz?!
Ha jönne a régen várt, azt észre vennéd?
Szerinted innen valóban elérnéd?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése