A vég közeledtével keresed, elcseszed ha ma teszed.
Bárcsak lenne bennem annyi sötétség, hogy eltakarnám életem értelmét, saját magam tétlenségét;
Hogy semmit nem ér a napom ha elpazarlom, vagy ha megalkotom ,de nem szívvel lélekkel akarom.
Semmit nem ér a holnapom, ha a tegnapomra már nincs alkalom.
Melyiktől vagyok én most szomorú?
A vég apró kezdetétől, vagy a kezdet hirtelen végétől?
Az önkifejezéstől. Az értelmetlen léttől.
Most akkor ha körbenézek megint mit látok?
Azt hogy a hitem megingott.
Gyávaságból kérek, kényelemből akarok.
Orrom előtt a mézesmadzagot.
Erre akarok?
Ja! akkor megint változtatok. Állandóan csak azt tudok.
Nem kiállok, maradok. Fixen tapogatózok.
Szarba nyúlok. Kezet mosok.
Körbe járok. Életet imitálok.
Hát jó éjszakát kívánok! Én most félelemből elsunnyogok.
Ezután talán pozitívan dalolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése