Vágás. Ragasztás. Emésztés. Relaxálás. Varasodás. Gyógyulás. Írás.
A péntektől lezajló események. Nem hatalmas mély eret érintő sérülés csak felületes, lüktető bibike.
Letelt a gyakorlat. Az utolsó nap a legmozgalmasabb, mert már rákészülsz, és mások is érzik, hogy utoljára csinálod végig azokat a dolgokat, amit addig nap, mint nap, mint nap. Ilyenkor az ember akaratlanul is pörget. Eseményeket. Magában. Hiszen ez korszak, 4 hét, rövid intervallum, de változást hoz, ha figyelsz. Én kaptam , mert résen voltam. Elköszönés körbe, hála ezrével, utolsó jó kívánságok, és szépen kisétálsz, lesétálsz, és érzed, hogy miután kilépsz a kapun, már erősödtek az úton a jelek, és megrémülsz, meghatódsz hogy ismét előre léptél, valami még hatalmasabb irányba, amit az emberek felnőttségnek neveznek.
Ritka számban menő riadt érzés, ilyenkor roppant kicsinek érzem magam. Nehéz elkezdeni is, de tudatosan végig csinálni, és elérni a célt borzongató. Mikor kiléptem el se hittem, és most már pár nap elteltével nincs is semmi gond, mert már belelendültem egy másik helyzetbe, illetve vissza zökkentem az életembe, de akkor ott, olyan volt mintha egy új világba csöppentem volna. Azt hiszem ez is a megélésnek egy módja, egy igen intenzív módja, ahogyan kéne a mindent tenni. Gondolnám ezt, ha nem érezném ha így élnék ennyire lüktetően rohamos idő alatt elfáradnék.
S lám lám megint egy felismerés. Nem kell mindig a maximum, mert akkor nincs idő feltöltődésre. Érezni kell mikor kell igazán belevetni magam ezerrel a helyzetekbe, és mikor kell csak szimplán rákészülni.
Na tessék; Jucuska egy megfontolt egyén szerepében tisztelgő , folyton újratöltődő elem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése